Nem elmenni, hazatérni volt a nehéz

Vass Réka kurátorral beszélgettünk identitásról, visszatérésről és arról, miért fontos újrafogalmazni a kultúrát vidéken.

Azt mondja, van valami a gondolkodásmódjában, amit csak innen vihetett magával. Hogy van a szövegeiben egy észrevétlenül beszűrődő „székely rafinéria”, amit tanárai is éreznek.

Vass Réka fiatal kurátor, aki Székelyudvarhelyről indult, ma Budapesten él, de egyre gyakrabban tér haza – nemcsak fizikailag, hanem gondolatban, terveiben, szándékaiban is. Szerinte a kurátorság nemcsak szakma, hanem életforma. És ha már életformák: abban is biztos, hogy a hétköznapi kultúrából lehet a legmélyebb dolgokat kihozni.

A cikk eredetileg az uh.ro oldalán jelent meg és teljes terjedelmében csak az előfizetők számára olvasható. A portál által tagjainkkal készült interjúkat nálunk teljes terjedelmében olvashatod.

Amennyiben viszont támogatnád munkásságukat, az alábbi linken megteheted.

Gyökerek, amiket csak később ért meg az ember

„Hát mondjuk a születésem az eléggé ide köt” – mondja nevetve, amikor Székelyudvarhelyhez fűződő viszonyáról kérdezem. A humora visszafogott, mégis pontosan mutatja: az udvarhelyi gyökerek számára nem csupán földrajziak. Vass Réka a Palló Imre Művészeti Líceumba járt első osztálytól tizenkettedikig – ahogy fogalmaz, „ott ragadt”. Idézőjelesen.

Az idézőjelek fontosak nála: mindig keresi a másodlagos jelentéseket, az árnyalatokat, a mögöttes tartalmakat. Már középiskolásként is több médium érdekelte, nemcsak a grafika, amit hivatalosan tanult, de a festészet, szobrászat és művészettörténet is „egyenértékűleg” hatottak rá.

Fotó: Tóth Hunor / uh.ro

Az iskolai közeg volt az, ami szakmailag a leginkább meghatározott” – meséli. „De mellette a család is sokat adott. A szüleim ismertek sok udvarhelyi művészt, és igyekezetek mindig elvinni kiállításokra, könyvbemutatókra, filmvetítésekre. Eleinte persze vonakodtam – nem értettem, miért kell ez nekem –, de később megláttam az értelmét. Ezekből a tapasztalatokból állt össze bennem az, amit ma az udvarhelyi kultúráról gondolok.”

Ez az élményvilág nem idealizált. Réka visszatekintve úgy látja, tinédzserként nem foglalkoztatta mélyrehatóan, hogy mit jelent az „itthoni kultúra”.

„Talán 5-8 nevet tudtam volna felsorolni, akik csinálták a dolgokat. Ők voltak az udvarhelyi kulturális élet, legalábbis az én gyerekszememmel. Ezt egyébként nehéz így megfogalmazni, mert visszagondolva, hogy én akkor hogyan láttam, amikor még nem is gondolkodtam el ezeken, 14-15 évesen. Ez így nehéz, de mindenképp izgalmas.”

De mégis már ekkoriban valami motoszkálni kezdett benne, valami, ami nem feltétlen a szó szoros értelmébe vett alkotást jelentette – talán pont azért, mert nem egy harsány személyiség volt.

Nem akart művész lenni klasszikus értelemben, nem vonzotta a hagyományos alkotás. Inkább az izgatja a mai napig, hogy: mitől lesz valami jelentésteli. Hogyan épül fel egy gondolat a kiállítótérben, és miként lehet közönséget formálni.

Fordított kultúrsokk

„Nagyon vártam, hogy Budapestre költözhessek. Nem is feltétlenül egy magyar városba, hanem a magyar fővárosba” – meséli.

A MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) designkultúra szakán kezdte meg tanulmányait, később pedig designelmélet mesterszakra lépett tovább. A váltás azonban nem volt azonnali élményrobbanás. „Nem kezdtem el erőm teljében belemerülni a kulturális életbe. Kollégiumban laktam, nem igazán mozgolódtam, inkább sportoltam. A budapesti kultúrával tulajdonképpen csak két és fél év után ismerkedtem meg igazán.”

Az első valódi kapcsolódás a várossal akkor jött, amikor albérletbe költözött. „Akkor megígértem magamnak, hogy minden héten elmegyek legalább egy kiállításra vagy estére. Belülről akartam megismerni a várost, és nem csak lakóként lenni jelen.”

Az élmények elkezdték átalakítani benne a hazai perspektívát is – de nem úgy, ahogy sokan gondolnák.

„Nem az volt a nagyobb váltás, hogy én Udvarhelyről Budapestre költöztem, hanem mindig az, amikor hazalátogattam Udvarhelyre. Egyfajta fordított kultursokként (reverse culture shock - szerk. megj.) tudnám megfogalmazni. ​”

„Úgy érzem, hogy kint egyrészt a tanulmányok, másrészt az életvitel által jobban kinyílt a szemem, vagy más fényben látom, inkább így mondom, az udvarhelyi létet, közeget. Nem feltétlen az, hogy másképp ítélem meg az itthont mostanában, hanem már nem azzal a mondjuk ködös gyerekszemmel, vagy nem annyira elfogultan nézem a dolgokat, mint ezelőtt.”

Identitásrétegek: kissebségi lét és hazai értékek

Réka gyakran beszél arról, hogy a kisebbségi létérzés hogyan szivárog be a szövegeibe, témaválasztásaiba, még akkor is, ha nem direkt módon. „Amikor itthon éltem, akkor székelyként a román államban, magyar kisebbségiként. Amikor Budapestre mentem, akkor is volt bennem egyfajta inferioritás. Egy másfajta, de ugyanúgy jelenlévő kisebbségi érzés. És valahogy így, akarva akaratlanul, folyamatosan visszatérek a gyökereimhez, az itthoni értékekhez.

Konkrét példákat is hoz: a Hargitai kopjafaerdőről vagy az Udvarhelyi Néptáncműhelyről készült írásai épp ezekből az összetett identitásokból táplálkoznak. „Nagyon szeretem ezeket a kutatásokat. Foglalkoztat, hogy egy-egy hely vagy jelenség mit is jelenthet – a Madarasi Hargitán található kopjafaerdő esetében például, hogy mi is az a hely: egy szent hely, egy emlékhely, turisztikai pont? Hogyan alakult ki, mit tükröz rólunk?”

Kurátor – alkotótárs vagy háttérember?

„Mondjam azt, hogy megijedtem, hogy mit fogok kezdeni alapfok után, ezért mesterre jelentkeztem gyorsan?” – nevet fel, amikor a kurátori pálya választásáról kérdezem. A humora mögött azonban nagyon is tudatos irány húzódik: kilencedik osztálytól maradt a Pallóban, ahelyett, hogy Gimnáziumba ment volna, és ez – ahogy mondja – „egy lépés volt, akár tudatlanul is, abba az irányba, hogy valamilyen szinten a művészeti pályán mozogjak a jövőben”.

Az egyetemen aztán megtalálta azt, amit keresett. „Nem vonzott az alkotóművészet, meg az alkotás így a hagyományos értelemben. Sokkal inkább érdekelt a mögöttes alkotói folyamat, a tervezettsége a dolgoknak, vagy éppen a nem tervezettsége, a komplexitása.” A designkultúra szakban lenyűgözte, hogy egyszerre volt benne művészettörténet, társadalomtudomány, filozófia és kommunikációelmélet. „Imádok így komplexen gondolkodni. Nekem lett kitalálva.”

A mesterszakon már valódi önállóságot élt meg: „Nagyon nagy terepet kaptunk a saját témáinkhoz. Ez már egy teljesen kutatásfókuszú szak, és itt már kezdtem érezni az önállósulást. Azt, hogy olyan témákhoz nyúlhattam, amelyekkel tényleg szeretnék felfedezni.”

Réka szerint a kurátorság nem csupán szakma, hanem egyfajta létállapot: „Én kurátor leszek papíron, és szerintem lélekben is. Hú, de szép volt. Mert én azt gondolom, hogy a kurátorság gyakorlatilag ugyanúgy egy életforma, mint egy képzőművész, vagy egy alkotóművész.”

És hogy mit csinál egy kurátor? A válasz nem egyszerű – különösen itthon. „Én nem is tudom, hogy itthon ismerős-e ez a szó. Inkább művészeti szervező, kiállításszervező – így hallottam. Nekem a ’kurátor’ nem is nagyon tetszik, de a latin értelme – curare, gondoskodni (ez esetben egy-egy kiállításról) – az teljesen érvényes.”

A hasonlat, amit használ, szintén árulkodó: „A filmrendező is tudja, hogy mire van szükség, de nem ő csinálja az egészet. A kurátor olyan személy, aki átlátja az egészet, be tudja osztani a feladatokat, fel tud építeni egy rendszert, és egy adott időpontra el tudja készíttetni – vagy elkészíti – a kiállítást. És az utómunka is ugyanúgy része a feladatnak.”

Meglátása szerint az alkalom válogatja, de a legtöbb esetben a kurátor mint alkotótárs van jelen egy-egy kiállítás létrehozásában, mintsem mint egy meghúzódó háttérember.

Kritika, közösség és a „hazahozott” kultúra

A kurátorság Réka számára nemcsak kiállítások rendezése, hanem párbeszédindítás is – akár más kurátorokkal, akár a közönséggel. Ebbe illeszkedik a Rendes Kapuőrök nevű Instagram-projekt is, amit szaktársaival közösen indítottak. „A kritikaírás szerintem nagyon fontos. Nekünk volt is ilyen óránk, és nagyon szerettem. Felnyitotta a szememet, hogy mi az, ami valódi kritika, és mi az, ami még csak vélemény, gonoszkodás vagy kapálózás.”

A céljuk világos volt: visszahozni a kritikát a köztudatba, de nem elitista, elzárt formában.

A Rendes Kapuőrök csapata a Deák Erika Támogatás díjátadóján I forrás: Designisso; fotó: Lakos Máté, MOME

„Magyarországon sokszor extrém hosszú kritikákat írnak nagy nevek, szűk közegnek. Mi azt szerettük volna, hogy egy-egy kiállításról több szempont is megjelenjen, és hogy ez elérje a fiatalabb közönséget is. Az Instagram karakterlimitje erre tökéletes – 2000 karakterben is lehet érvényes kritikát írni.”

Réka világosan látja, hogy Erdélyben és Magyarországon más a művészethez való viszony – és különösen más a vidéki terek megítélése. „Valahogy azt érzem, hogy Magyarországon még a vidéki helyszíneken is gyakrabban jelenik meg egyfajta kortárs szemlélet. Egy kis kiállítás, egy művészeti fesztivál ott már sokszor túlmutat a klasszikus értelemben vett kézművesen vagy képzőművészeten. Itthon ez még várat magára.”

Nem ítélkezik, inkább összehasonlít és türelmesen figyel.

„Nem gondolom, hogy egyik jobb, mint a másik – inkább csak azt érzem, hogy ott már bekúszott valami újfajta nyitottság. Az itthoni művészet sokszor még szűkebben értelmezett. De szerintem ez el fog jutni ide is, csak másképp és más tempóban.”

A „vidék” fogalmát sem használja leegyszerűsítve. „Magyarországon minden vidék, ami nem Budapest – és most már Udvarhelyre is így tekintek. Regionálisan is szeretek gondolkodni, tehát ha ezt a környéket nézzük, akkor Udvarhelyszék és a környező falvak. Szerintem ez izgalmas. A kultúra nem csak városi lehet.”

A kritikai reflexióhoz hasonlóan fontos számára a közösséghez való tartozás is. Nagy örömmel mesél az Off Space Egyesületről, amelynek nemrég lett tagja. „A szakmaiság mellett most azt emelném ki, hogy végre egy olyan közösség, ahol sokan hasonló élethelyzetben vagyunk. Ez nem egy egyedi történet, hogy nehéz hazajönni külföld után. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül ezzel.”

Ez az érzés pedig elindított benne egyfajta hazakacsintgatást: már nemcsak Budapesten, hanem Udvarhelyen is elkezdett szervezni. „Nagyon vágytam arra, hogy egyszer valamit le tudjak tenni az asztalra itthon. És úgy érzem, ez most talán elindult. A pop-up jellegű kiállítás, amit az Off Space-szel csináltunk a Kossuth utcán, egy ilyen kezdő lépés volt. Pozitív értelemben volt kihívásos, és rengeteget tanultam belőle.”

De nem csupán eseményt akar hozni – szemléletet is. „Nem megmondóként szeretnék jelen lenni, hanem támogatóként. A hétköznapi kultúra szeretetét és fogyasztását szeretném elősegíteni. Abban hiszek, hogy a valódi kultúra nem feltétlenül a magasból jön – lehet építeni alulról is.”

Inspirációk, jövőképek és a siker, amit nem lehet mérni

„A művész az én fejemben talán egy tágabb kör, mint amire elsőre gondolnak az emberek” – mondja. Nem követ klasszikus képzőművészeket megszállottan, sokkal inkább az inspirálja, amikor rendszerek találkoznak, diszciplínák keverednek, szemléletek ütköznek.

Az egyik ilyen fontos találkozás a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa programsorozathoz kapcsolódik. „Nagyon sok szuper esemény valósult meg, és volt olyan, amibe én is belecsöppentem. Azt hiszem, ott kaptam egy olyan szemléletet, ami egyre inkább az összművészeti és közösségi irányba terel.” És ezzel egyre tisztábban körvonalazódik benne az is, mit szeretne hosszú távon.

Földbe gyökeret ereszteni kiállításmegnyitó, 2024 I forrás: Vass Réka archívuma; fotó: Lakos Máté, MOME

„Én tényleg vidéken szeretnék majd szervezni, közösségi eseményeket, kisebb fesztiválokat. Nem kell mindig magas művészet. A hétköznapiság kultúráját is lehet értelmes keretbe tenni.” Számára ez nemcsak szakmai terv, hanem személyes küldetés is – hidat építeni két világ között, amit egyszerre ismer: a lokális és a nagyvárosi, a gyökér és a kontextus között.

A végén a siker kérdése kerül szóba – és Réka újra mosolyogva válaszol:„Én ezt a kérdést szoktam a terapeutámnak feltenni.”

De aztán komolyan hozzáteszi: „Nálam ez belső meggyőződésből fog jönni. Szakmailag akkor érzem majd magam sikeresnek, ha egyrészt én érzem azt, másrészt olyan emberek visszajelzései alapján, akik számomra fontosak. Akiket becsülök, akik közel állnak hozzám.”